Ad Aprile si festeggia in Ungheria la Giornata della Poesia. E proprio ad Aprile nacque, poco più di 112 anni fa, uno dei maggiori poeti del Novecento ungherese, Attila József, scomparso tragicamente, alla fine del 1937. Le sue poesie furono pubblicate nel 1938, a cura dei suoi compagni della redazione della rivista “Szép Szo” (La bella parola), della quale József fu uno dei redattori-fondatori.

Attila József era stato considerato un poeta anarchico e ribelle, poi un poeta militante del partito comunista clandestino, rinnegato dai suoi compagni, e visto come un traditore che aveva rinunciato alla lotta per scegliere “La bella parola”. Il movimento operaio e i suoi compagni che lo avevano espulso dal partito, cominciarono a usare la sua opera di poeta come simbolo dell’arte rivoluzionaria, mentre i politici ungheresi degli anni Cinquanta e Sessanta usavano i suoi versi proletari dimenticando il valore letterario della sua opera poetica paragonata da Péter Sarkozy a quella di un Bertold Brecht, Vladimir Majakowskij, o a un Paul Eluard. In questo libro leggiamo alcune sue poesie nella traduzione di Tomaso Kemeney, poeta italo-ungherese. che ha curato questo volume.

METTI LA MANO

Metti la mano
sulla mia fronte,
come se la tua mano
fosse la mia.

Custodiscimi, come
chi a uccidere è pronto,
come se la mia vita
fosse la tua.

Amami, come
se fosse una cosa buona,
come se il mio cuore
fosse il tuo.

TEDD A KEZED

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

1928 

**

COSCIENZA

1.

Dalla terra l’alba separa
il cielo e alla sua parola tersa
gli insetti e i bambini
sbucano nella luce del giorno;
nell’aria niente vapori,
la splendente leggerezza oscilla!
Di notte sugli alberi si sono posati
come piccole farfalle, le foglie.

2.

Blu, rosse, gialle imbrattate
immagini nei miei sogni scorsi
e m’accorsi che questa era la norma –
nemmeno un granello di polvere si smarriva.
Ora il mio sogno m’invade in forma
di tenebra e un mondo di ferro è la norma.
Di giorno in me si leva la luna e se fuori
è notte – qui dentro splendori il sol sprigiona.

3.

Sono smilzo, mangio solo pane
e di rado, tra anime frivole e pettegole
cerco maggiori garanzie
di quanto non possa offrire un dado.
Una scapola cotta non mi strofina
alla bocca, né al mio cuore un bimbo –
simultaneamente dentro e fuori
un topo non cattura.

4.

Come un ammasso di legna spaccata,
frammenti di mondo si comprimono,
stringono, premono, ogni cosa
si collega alle altre
e tutto alla necessità si piega.
Solo ciò che non è, germoglia,
solo ciò che sarà, è in fiore,
ciò che è cade a pezzi.

5.

Alla stazione merci mi appiattii
al tronco dell’albero come un pezzo
di silenzio; grigia gramigna
mi giunge alla bocca, singolare-benigna.
Facendo il morto spiai il controllore sdegnato
la sua ombra su ogni vagone silenzioso,
in volo caparbio verso il carbone radioso.

6.

Ecco nell’intimo il dolore,
mentre la cagione se ne sta fuori.
Il mondo è la tua piaga – brucia, arde
e la tua anima ti smaga, febbrile.
Sei prigioniero se il tuo cuore si rivolta –
ti liberi se rinunci all’intenzione
di costruirti una casa
in cui si installi un padrone.

7.

Nella sera sprofondato vidi in alto
la ruota dentata dei cieli –
dai fili svavillanti del caso
il telaio ha tessuto leggi
e di nuovo guardai il cielo
nei vapori dei miei sogni sprofondato,
e osservai come il tessuto della legge ad arte
si lacera sempre in qualche parte.

8.

Il silenzio origliava – poi batté un colpo.
Potresti visitare la tua giovinezza;
tra umide mura di cemento
immagina un po’ di libertà –
pensai. E mentre mi rialzo,
le stelle, i Carri
risplendono lassù come le sbarre
sopra la cella silenziosa.

9.

Ho sentito il ferro piangere,
ho sentito ridere la pioggia.
Vidi il passato spezzarsi
e come si scordino solo le immagini;
non posso che amare
piegato sotto i cruci –
perché foggiare armi fatti
di te, consapevolezza d’oro?

10.

L’uomo fatto, nel cui
cuore non c’è madre né padre,
che sa di ricevere la vita
come un contentino per la morte,
e che la potrà rendere come oggetto trovato
in qualsiasi momento,
per questo se lo tiene stretto
lui che non è dio, né sacerdote
di se stesso, né di altri.

11.

Ho visto la felicità io,
tenera, bionda pesava
un quintale e mezzo.
Sul lastricato severo del cortile
si dondolava il suo sorriso crespo.
Si rovesciò nella tiepida pozzanghera,
strizzò gli occhi, grugnì in mia direzione –
vedo ancora, come esitando si posa
la luce a trastullarsi fra le sue oiume.

12.

Abito vicino alla ferrovia. I treni
vanno e vengono e io osservo
come volano le finestre luminose
nell’ondeggiante oscurità di stoppa.
Così s’affrettano nella notte eterna
le giornate illuminate
e io sto in piedi nella luce dei compartimenti,
io che poggio i gomiti e taccio.

1934.

 

ESZMÉLET

1.

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3.

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4.

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5.

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6.

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8.

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9.

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10.

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11.

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12.

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1934

Attila József